"Siscia' Püspöke a' jámbor szent Férjfi Quirinus"

 Horváth József Elek: Szombathely' évei
(részlet)

       Ah! – de ne említsd azt Musám! Mi világi dicsőség’

Ál tüneménye csak, és magasabb érzésre nem ihlet!

Illyeneken csak azok bámulnak, kikre malasztját

Egy szentebb hatalom nem hintvén, álati létök’

Szük korláti közűl sasként magasabbra repűlni

Nem tudván, napfényt kerülő baglyokkal odukba

Vagy töredék várok’ mohosult üregébe vonódnak.

Ah te kevély nagyság! Mi igen megváltoza képed! –

Vérrel rútított vesztő hely tette utálat’,

Félelem’ és remegés’ ’s átok töltötte helyévé.

Nyalka dicsőséged’ melly széllyel terjede gyásszal

Födte poroszlóid’ gyilkos keze, ’s vér isza szomja.

Hah! – ne kevélkedjél Szombathely, hajdani híres

Nagyságodba! – felejtsd mi valál, ’s könnyezve zokogd el,

Melly iszonyú gyilkos tettekkel hozta homályba

Azt a’ Martyrokon követett kínzások’ özönje! –

     Századok eltüntek, ’s hány évek teltek azokban,

Annyi dicső fénnyel gyarapodva nagyobbula éke

Szombathelynek, ’s még mikor arra Diocletianus’

Éve homályt vona  is, Pannon’ fő Gyarmata volt az.

Jaj! – de mi haszna dicső fényének? – Róma’ hatalmas

Büszke világa csudát csak azoknál tüntete, a’ kik

A’ Megváltónak szent Törvényébe avatva

Még nem voltanak, és földhez leragadva habozván

Isteneik’ bálványi előtt áldoztak ünőkkel,

’S a’ szent férjfiakat düheik” fullánkja emészté.

Óh vérrel festett morcz századok! – annyi kigondolt

Kínoknak kegyetlen koholói! – mogorva poroszlók’

Vad nemzői! – mi szint vegyek én ecsetemre, hogy undok

Képetek’ úgy fessem, mint azt érdemli dagálytok? –

Ti! kik az emberiség’ érzését durva kaczajjal

Megvetvén, fene vad’ habozó mérgébe merített

Gyilkot eresztétek Krisztus követői’

Mint számláljam elő dühötöknek ezernyi nemét mos? –

Itt lobogó lángok’ forró özönébe vetétek

A’ szent Férjfiakat: - viznek fenekébe taszíta

Mérgetek ott egy mást; - majd ismét durva poroszlók’

’ s préda után szomjúlt vadak’ öldöklésire bízta

Itt a’ gyenge nemű Szüzeket sok féle kinok köztt

Vérbe förösztétek, de az aggott véneket is vad

Szomjatok’ irtózatos tárgyául tette dagálytok.

Óh! Az igazságnak miért nem szált menyköve rátok!

És darabokra – de hagyd Musám e’ vérnen uszókat! –

     Ím Szombathelyen is mi kegyetlen széket emelnek,

Melly sok szenteknek vérétől festve vöröslik! –

A’ ki az Isten’ igaz vallását álhatatosan

Megtartván a’ kő és ércz bálványok előtt nem

Tesz vala áldozatot rab szíjra kötözve vezették

Szombathelyre, holott az ítélet’ menyköve dörgött. –

     Siscia’ Püspöke a’ jámbor szent Férjfi Quirinus,

Mint hurczoltatik itt, mint kíszti Amantius őtet,

Hogy szent vallását megvetve vak Isteneiknek

Gyújtsa meg oltárát! – „Gazdag papságra segítlek” –

Így szóll hozzá az, - „Pannon fő Papja leendesz:

Bő jövedelmidből halmokra takarhatod a1 sok

Kincseket, és fényes hivatalra emeltetel. E’ láncz,

Melly nehezíti karod’, méltóságokra vezérel”

Nincs nekem e’ földön méltóság, kincsre se vágyok,

A’ szent Férjfi imígy szóll, mert hitem’ érdeme leg főbb

Méltóság, ’s az örök boldogság mennyei kíncsem,

Mellyet Róma’ egész birodalma nem adhatna nékem. –

„Mit”? – „mond az hevesen, de megint elnyelve haragját

Csendesedett hangon kezdé folytatni beszédét:

„Csábító hitedet nem szükség puszta szavakkal

Czáfolnom, - ha igaz mért Krisztusod, az ki szerezte

Róma hatalma alúl nem menti ki vak követőit?

Hogyha az Isteni mív, mért engedi emberek által

Vélt diadalmának jeleit tipratni fonákúl? –„

Óh! (szeliden felel a’ szent Férjfi,) Amanti! Tapíntsd csak

Melledet, és szemeid’ fényéről tépd le ama’ nagy

Hályogot, a’ melly elfödi a’ menybéli igazság’

Titkait, és az örök kegyelemnek eloltja világát –

Széljeszd a’ ködöket, mellyek vétkeknek emésztő

Kénköveit kebled’ méljében rejtve takarják,

És ropogó villám’ módjára kitörnek azonnak

Menykövi: a’ bálványt, mellynek tömjénnyel adózol,

Szét veri; és majd látni fogod a darabokra emésztett

Részeiben hiu álmodnak tüneményes alakját;

Tedd le az indulatot, melly kormány nélküle elméd’

Rab lánczon tartván, vakon elhiszed, a’ mit elődbe

Papjaid’ elmésen gondolt költései adnak,

’S a’ kény’ gyenge karán buja lágy hiuságra vezetnek

Hol gyönyörűségek’ báján szunnyadva, az észnek

Égi igazságot látó szikrái elalsznak,

’S látni fogod hamisan csábító Isteneidnek

Csak földhez ragadó titkát elenyészni magától.

Látni fogod menyből eredett vallásom’ imádott

Szentségét, mellyet Krisztus’ szent vére pecsételt,

’S mellyet, bár mi dühös kínzások’ ezernyi nemével

Minden erőtökből neki tűzve kiirtni akartok,

Czélotokat soha nem fogjátok elérni bizonnyal;

Mert azt isteni kar védelmezi, mellyel ezen föld

Bármi erővel nem – nem mérheti öszve hatalmát!

„Halgass!” így morog az, - „hát nincsen-e tudva előtted,

Róma’ hatalma mi nagy, ’s ki az, a’ kinek állasz előtte? –

Rettenetes kínok fenyegetnek, hogyha kegyelmem’

Megveted, és botor álmaidat folytatva dicsőűlt

Isteneinknek nem gyújtod meg az áldozatot ma. –„

A’ szent Férjfi kihalgatván a” a durva pogánynak

Büszke fenyítését, szent lángba hevűlve imigy szóll:

Kínozz, marczangolj, öntsd vérem’ durva poroszlók

Által! – Nem rémít bár melly kínzásod: - örömmel

Szenvedem azt; mert kész koszorúm, melly engem örökre

Boldoggá tesz. – Az én vágyásom mennyei szent vágy, -

Nékem ez’ élet csak hiu álom – mert mi valódi

Azt csak az Empyreum’ láng fellege rejti magába.

Hurtzoltass ki hát a’ vesztő helyre! – örömmel

’S víg kedvel fogadom kezeidből égi jutalmam’.

Ám de előbb, hogy sem vérem’ lásd folyni, viszontag

Mint fenyegettél, vedd feddő szavam’, és szelidülj meg,

Lészen idő, mellyben bálványitok öszve töretnek,

’S Templomitok’ falain Krisztus’ feszületje sugárzik. –

A’ vér, melly ki foly, és kifolyand az ezernyi Keresztény’

Népnek eréből vad dühötök’ fenegyilkai által

Mennyei átokká válván megzuzza dagálytok’.

     A” vad Amantius ezt hallván fel forra haragja:

Káromló szava a’ levegőt hasogatta, - pofája

Lángba borúlt, fogait vicsorítá, tépte ruháját,

Szikrázó szemei vastag szőrének alatta

Kölkei után bőszület vad oroszlány módjára csikarta,

A’ földet habozó szájjal döngette, tapodta,

Homloka ránczba vonúlt, a’ vér felfutva erének

Ágait eltölté, hullámzott melle tüzében,

És váltig felfortt vérének özönje elöntvén,

Fulva ’s törötten ezen menydörgő szózatot adta:

Vallásodra kevély! Ha kegyelmem nem vala kedves,

Halj meg! – Vélt koszorúd Sibaris’ fenekébe’ tenyészszen!

Intett! – És a’ vérre szokott agya furta pióczák

A’ szent Férjfiat, a’ ki, miként a’ gyilkosi késtől

Nem remegő bárány, bátran halgatta halálos

Végzését, tüstént megfogván, rajta rohantak,

És nem kimélvén otromba kezöknek ütési

Köztt mint egy rablót hurczolták lánczra kötözve:

Gyenge nyakába malomkövet öltvén durva kaczajjal

A’ Sibaris’ sebesen le folyó özönébe taszíták,

Hol bár néki nyakát a’ kő nehezíti, szeliden

Fen lebeg. – A józan népség bámulva csudálja

’S a’ Felségesnek hálálva imádja hatalmát;

Ellenben csikorítva fogát a’ nyalka pogányság

Legdühösebb méregre fakad, ’s gunyolva kaczagja

A’ jámbor hivek’ énekeit, mellyekkel az égnek

Hálát zengének, diadalmas örömre hevűlve.

A szent Férfi kegyes szemeit felemelve az égre

Érzékeny hevülésbe merült, ’s így szólla buzogva:

Mennyei nagy Felség! – kinek ég, föld, tengerek’ árja,

’S a’ mi vagyon, minden leborúlva imádja hatalmát

Vedd buzgó szívből eredett hálámat ezen víz’

Habja közül, hogy szent vallásom’, mellyre tanítál

Érdemesé tettél mai nap bizonyítni halállal!

Elleneimre, kik e’ pállyát  felnyitva előttem

Égi malasztodban részessé tettek, Uram ne

Öntsd haragod sulját, hanem a’ vak tántorodásnak

Vastag fellegeit szét szórván Isteni fényed’

Súgarival född bé, ’s szent Törvényidre tanítsd meg! –

Én hitemet szentül megtartván, édes örömmel

Lépek elődbe, ne hagyj többé hánykodni ez’ élet’

Tengere köztt! Engedd kegyes Isten elérni halálom’.

’S ím! Foganatlan nem vala hő kérése, azonnal

Minteggy  engedvén a’ víz, kebelébe fogadja

A’ Szentnek tetemit, míg meg’ felemelkedik ismét

’S a’ néző hiveket látván, így szólla újonnan:

Még nem adá meg az ég, hogy elérjem mennyei czélom’ –

Mert néktek Krisztus követői! Kimondanom adta

Azt, mit tudnotok illik ezen Városnak utóbbi

Dolgairól: Haljátok hát ajakimnak utolsó

Szózatit! – A’ kétségbe esés ne epeszsze le tiprott

Leleketeket; vérem, melly most ereimben elalszik,

Évek után egy nagy Férjfit fog szülni utánam

Szombathely fala köztt, melly most eszközli halálom’:

Ez menyből eredett szentsége’ malasztival a’ bünt,

Melly a’ durva pogányoknak bálványi miatt ránk

Árada, a’ Felséges előtt el fogja törűlni

’S a’ kegyelemnek örök fényét ki derítni felettünk,

Bizzatok óh Szombathelyiek!  Kik az Isteni vallás’

Pajzsa alatt harczolva pogány hóhérok’ emésztő

Üldjei köztt nyögtök; méltatlan kínotok égig

Hatván, hervadatlan koszorút fog fűzni fejére

Hív onokátoknak. – Fussátok béke türéssel

A’ pállyát, míg a’ jutalom szép hajnala feljön! –

Mondá, és szemeit felvetvén a’ magas égre

Öszve kulcsolt kézzel mosolyogva könyörgi halálát:

’S ím! Egy mennyei fény veszi körül! – Angyali szózat

Szent diadalmat zeng az egek’ kék fellegiből le;

Egy szent halványság födi a’ szent Férjfinak arczát,

’S fuldokló jel köztt lassanként elnyeli a’ viz,

Melly Szombathelynek falait mosogatja maiglan. –

Mint mikor a zuggó Boreások üvöltve kitörnek

A’ jeges éjszaknak kietlen pusztái havából,

’S ezreket itt a’ felzúdúlt tengerbe temetnek,

Ott gyökerestől ag fákat kicsikarva ledöntnek,

’S itt az enyészetnek kiemésztő nyomdokit ejtvén,

Ott termő fáknak, fűnek, s’ sok féle virágnak

Magvait a1 sivatag ’s kietlen sziklákra ragadván

A’ terméketlen pusztát jó féle füvekkel,

És soha nem látott terebélyes fákkal elöntik:

Úgy a’ rettentő kínok, mellyekkel ez’ évben

Rómának gyilkos Fejedelmi az Isteni szent hit’

Sorsosit ezrenként dúlván eltörleni vágytak,

Ott, hol még az igaz hitnek nem terme gyümölcse,

Annak termékeny magvát szét hintni siettek,

’S a’ dühös üldöknek békével türve csapásit

Győzedelem zászlók lobogának tornyaik’ ormán;

Mert a türni tudó, ’s állandó tettet akármelly

Későn bő ’s bizonyos jutalom koszorúzza örökkén

Nagy Constantinus fellép Fejedelmi helyére,

’S Szombathelyre jövén, hasznos törvényeket alkot,

Mellyek után Krisztus feszületje virágzani kezd már. –

Így a’ fergeteget felváltá tiszta verőfény,

És a’ zápor után Phoebus mosolyogva derűlt fel. -

(1825)

A folytatás - Szent Márton jövendölése halálos ágyán - itt olvasható:

"szent Márton, ezen szép város keblében született nagy Férjfi"

"szent Márton, ezen szép Város keblében született nagy Férjfi"   Gradistyei horvátok emlékek (Ólmod, Horvátzsidány, Peresznye)Gradistyei horvátok emlékek (Ólmod, Horvátzsidány, Peresznye)
  Látnivalók
Webmark