Horváth József Elek: Szombathely' évei (részlet)
Ah! – de ne említsd azt Musám! Mi világi
dicsőség’
Ál tüneménye csak, és
magasabb érzésre nem ihlet!
Illyeneken csak azok
bámulnak, kikre malasztját
Egy szentebb hatalom
nem hintvén, álati létök’
Szük korláti közűl
sasként magasabbra repűlni
Nem tudván, napfényt
kerülő baglyokkal odukba
Vagy töredék várok’
mohosult üregébe vonódnak.
Ah te kevély nagyság!
Mi igen megváltoza képed! –
Vérrel rútított
vesztő hely tette utálat’,
Félelem’ és remegés’
’s átok töltötte helyévé.
Nyalka dicsőséged’
melly széllyel terjede gyásszal
Födte poroszlóid’
gyilkos keze, ’s vér isza szomja.
Hah! – ne kevélkedjél
Szombathely, hajdani híres
Nagyságodba! –
felejtsd mi valál, ’s könnyezve zokogd el,
Melly iszonyú gyilkos
tettekkel hozta homályba
Azt a’ Martyrokon
követett kínzások’ özönje! –
Századok eltüntek, ’s hány évek teltek
azokban,
Annyi dicső fénnyel
gyarapodva nagyobbula éke
Szombathelynek, ’s
még mikor arra Diocletianus’
Éve homályt vona is, Pannon’ fő Gyarmata volt az.
Jaj! – de mi haszna
dicső fényének? – Róma’ hatalmas
Büszke világa csudát
csak azoknál tüntete, a’ kik
A’ Megváltónak szent
Törvényébe avatva
Még nem voltanak, és
földhez leragadva habozván
Isteneik’ bálványi
előtt áldoztak ünőkkel,
’S a’ szent
férjfiakat düheik” fullánkja emészté.
Óh vérrel festett
morcz századok! – annyi kigondolt
Kínoknak kegyetlen
koholói! – mogorva poroszlók’
Vad nemzői! – mi
szint vegyek én ecsetemre, hogy undok
Képetek’ úgy fessem,
mint azt érdemli dagálytok? –
Ti! kik az emberiség’
érzését durva kaczajjal
Megvetvén, fene vad’
habozó mérgébe merített
Gyilkot eresztétek
Krisztus követői’
Mint számláljam elő
dühötöknek ezernyi nemét mos? –
Itt lobogó lángok’
forró özönébe vetétek
A’ szent Férjfiakat:
- viznek fenekébe taszíta
Mérgetek ott egy
mást; - majd ismét durva poroszlók’
’ s préda után
szomjúlt vadak’ öldöklésire bízta
Itt a’ gyenge nemű
Szüzeket sok féle kinok köztt
Vérbe förösztétek, de
az aggott véneket is vad
Szomjatok’ irtózatos
tárgyául tette dagálytok.
Óh! Az igazságnak
miért nem szált menyköve rátok!
És darabokra – de
hagyd Musám e’ vérnen uszókat! –
Ím Szombathelyen is mi kegyetlen széket
emelnek,
Melly sok szenteknek
vérétől festve vöröslik! –
A’ ki az Isten’ igaz
vallását álhatatosan
Megtartván a’ kő és
ércz bálványok előtt nem
Tesz vala áldozatot
rab szíjra kötözve vezették
Szombathelyre, holott
az ítélet’ menyköve dörgött. –
Siscia’ Püspöke a’ jámbor szent Férjfi
Quirinus,
Mint hurczoltatik
itt, mint kíszti Amantius őtet,
Hogy szent vallását
megvetve vak Isteneiknek
Gyújtsa meg oltárát!
– „Gazdag papságra segítlek” –
Így szóll hozzá az, -
„Pannon fő Papja leendesz:
Bő jövedelmidből
halmokra takarhatod a1 sok
Kincseket, és fényes
hivatalra emeltetel. E’ láncz,
Melly nehezíti
karod’, méltóságokra vezérel”
Nincs nekem e’ földön
méltóság, kincsre se vágyok,
A’ szent Férjfi imígy
szóll, mert hitem’ érdeme leg főbb
Méltóság, ’s az örök
boldogság mennyei kíncsem,
Mellyet Róma’ egész birodalma
nem adhatna nékem. –
„Mit”? – „mond az
hevesen, de megint elnyelve haragját
Csendesedett hangon
kezdé folytatni beszédét:
„Csábító hitedet nem
szükség puszta szavakkal
Czáfolnom, - ha igaz
mért Krisztusod, az ki szerezte
Róma hatalma alúl nem
menti ki vak követőit?
Hogyha az Isteni mív,
mért engedi emberek által
Vélt diadalmának
jeleit tipratni fonákúl? –„
Óh! (szeliden felel
a’ szent Férjfi,) Amanti! Tapíntsd csak
Melledet, és szemeid’
fényéről tépd le ama’ nagy
Hályogot, a’ melly
elfödi a’ menybéli igazság’
Titkait, és az örök
kegyelemnek eloltja világát –
Széljeszd a’ ködöket,
mellyek vétkeknek emésztő
Kénköveit kebled’
méljében rejtve takarják,
És ropogó villám’
módjára kitörnek azonnak
Menykövi: a’
bálványt, mellynek tömjénnyel adózol,
Szét veri; és majd
látni fogod a darabokra emésztett
Részeiben hiu
álmodnak tüneményes alakját;
Tedd le az indulatot,
melly kormány nélküle elméd’
Rab lánczon tartván,
vakon elhiszed, a’ mit elődbe
Papjaid’ elmésen
gondolt költései adnak,
’S a’ kény’ gyenge
karán buja lágy hiuságra vezetnek
Hol gyönyörűségek’
báján szunnyadva, az észnek
Égi igazságot látó
szikrái elalsznak,
’S látni fogod
hamisan csábító Isteneidnek
Csak földhez ragadó
titkát elenyészni magától.
Látni fogod menyből
eredett vallásom’ imádott
Szentségét, mellyet Krisztus’
szent vére pecsételt,
’S mellyet, bár mi
dühös kínzások’ ezernyi nemével
Minden erőtökből neki
tűzve kiirtni akartok,
Czélotokat soha nem
fogjátok elérni bizonnyal;
Mert azt isteni kar
védelmezi, mellyel ezen föld
Bármi erővel nem –
nem mérheti öszve hatalmát!
„Halgass!” így morog
az, - „hát nincsen-e tudva előtted,
Róma’ hatalma mi
nagy, ’s ki az, a’ kinek állasz előtte? –
Rettenetes kínok
fenyegetnek, hogyha kegyelmem’
Megveted, és botor
álmaidat folytatva dicsőűlt
Isteneinknek nem
gyújtod meg az áldozatot ma. –„
A’ szent Férjfi
kihalgatván a” a durva pogánynak
Büszke fenyítését,
szent lángba hevűlve imigy szóll:
Kínozz, marczangolj,
öntsd vérem’ durva poroszlók
Által! – Nem rémít
bár melly kínzásod: - örömmel
Szenvedem azt; mert
kész koszorúm, melly engem örökre
Boldoggá tesz. – Az
én vágyásom mennyei szent vágy, -
Nékem ez’ élet csak
hiu álom – mert mi valódi
Azt csak az Empyreum’
láng fellege rejti magába.
Hurtzoltass ki hát a’
vesztő helyre! – örömmel
’S víg kedvel fogadom
kezeidből égi jutalmam’.
Ám de előbb, hogy sem
vérem’ lásd folyni, viszontag
Mint fenyegettél,
vedd feddő szavam’, és szelidülj meg,
Lészen idő, mellyben
bálványitok öszve töretnek,
’S Templomitok’
falain Krisztus’ feszületje sugárzik. –
A’ vér, melly ki
foly, és kifolyand az ezernyi Keresztény’
Népnek eréből vad
dühötök’ fenegyilkai által
Mennyei átokká válván
megzuzza dagálytok’.
A” vad Amantius ezt hallván fel forra
haragja:
Káromló szava a’
levegőt hasogatta, - pofája
Lángba borúlt, fogait
vicsorítá, tépte ruháját,
Szikrázó szemei
vastag szőrének alatta
Kölkei után bőszület
vad oroszlány módjára csikarta,
A’ földet habozó
szájjal döngette, tapodta,
Homloka ránczba
vonúlt, a’ vér felfutva erének
Ágait eltölté,
hullámzott melle tüzében,
És váltig felfortt
vérének özönje elöntvén,
Fulva ’s törötten
ezen menydörgő szózatot adta:
Vallásodra kevély! Ha
kegyelmem nem vala kedves,
Halj meg! – Vélt
koszorúd Sibaris’ fenekébe’ tenyészszen!
Intett! – És a’ vérre
szokott agya furta pióczák
A’ szent Férjfiat, a’
ki, miként a’ gyilkosi késtől
Nem remegő bárány,
bátran halgatta halálos
Végzését, tüstént
megfogván, rajta rohantak,
És nem kimélvén
otromba kezöknek ütési
Köztt mint egy rablót
hurczolták lánczra kötözve:
Gyenge nyakába
malomkövet öltvén durva kaczajjal
A’ Sibaris’ sebesen
le folyó özönébe taszíták,
Hol bár néki nyakát
a’ kő nehezíti, szeliden
Fen lebeg. – A józan
népség bámulva csudálja
’S a’ Felségesnek
hálálva imádja hatalmát;
Ellenben csikorítva
fogát a’ nyalka pogányság
Legdühösebb méregre
fakad, ’s gunyolva kaczagja
A’ jámbor hivek’
énekeit, mellyekkel az égnek
Hálát zengének,
diadalmas örömre hevűlve.
A szent Férfi kegyes
szemeit felemelve az égre
Érzékeny hevülésbe
merült, ’s így szólla buzogva:
Mennyei nagy Felség!
– kinek ég, föld, tengerek’ árja,
’S a’ mi vagyon,
minden leborúlva imádja hatalmát
Vedd buzgó szívből
eredett hálámat ezen víz’
Habja közül, hogy
szent vallásom’, mellyre tanítál
Érdemesé tettél mai
nap bizonyítni halállal!
Elleneimre, kik e’
pállyát felnyitva előttem
Égi malasztodban
részessé tettek, Uram ne
Öntsd haragod sulját,
hanem a’ vak tántorodásnak
Vastag fellegeit szét
szórván Isteni fényed’
Súgarival född bé, ’s
szent Törvényidre tanítsd meg! –
Én hitemet szentül
megtartván, édes örömmel
Lépek elődbe, ne
hagyj többé hánykodni ez’ élet’
Tengere köztt! Engedd
kegyes Isten elérni halálom’.
’S ím! Foganatlan nem
vala hő kérése, azonnal
Minteggy engedvén a’ víz, kebelébe fogadja
A’ Szentnek tetemit,
míg meg’ felemelkedik ismét
’S a’ néző hiveket
látván, így szólla újonnan:
Még nem adá meg az
ég, hogy elérjem mennyei czélom’ –
Mert néktek Krisztus
követői! Kimondanom adta
Azt, mit tudnotok
illik ezen Városnak utóbbi
Dolgairól: Haljátok
hát ajakimnak utolsó
Szózatit! – A’
kétségbe esés ne epeszsze le tiprott
Leleketeket; vérem,
melly most ereimben elalszik,
Évek után egy nagy
Férjfit fog szülni utánam
Szombathely fala
köztt, melly most eszközli halálom’:
Ez menyből eredett
szentsége’ malasztival a’ bünt,
Melly a’ durva
pogányoknak bálványi miatt ránk
Árada, a’ Felséges
előtt el fogja törűlni
’S a’ kegyelemnek
örök fényét ki derítni felettünk,
Bizzatok óh
Szombathelyiek! Kik az Isteni vallás’
Pajzsa alatt
harczolva pogány hóhérok’ emésztő
Üldjei köztt nyögtök;
méltatlan kínotok égig
Hatván, hervadatlan
koszorút fog fűzni fejére
Hív onokátoknak. –
Fussátok béke türéssel
A’ pállyát, míg a’
jutalom szép hajnala feljön! –
Mondá, és szemeit
felvetvén a’ magas égre
Öszve kulcsolt kézzel
mosolyogva könyörgi halálát:
’S ím! Egy mennyei
fény veszi körül! – Angyali szózat
Szent diadalmat zeng
az egek’ kék fellegiből le;
Egy szent halványság
födi a’ szent Férjfinak arczát,
’S fuldokló jel köztt
lassanként elnyeli a’ viz,
Melly Szombathelynek
falait mosogatja maiglan. –
Mint mikor a zuggó
Boreások üvöltve kitörnek
A’ jeges éjszaknak
kietlen pusztái havából,
’S ezreket itt a’
felzúdúlt tengerbe temetnek,
Ott gyökerestől ag
fákat kicsikarva ledöntnek,
’S itt az enyészetnek
kiemésztő nyomdokit ejtvén,
Ott termő fáknak,
fűnek, s’ sok féle virágnak
Magvait a1 sivatag ’s
kietlen sziklákra ragadván
A’ terméketlen
pusztát jó féle füvekkel,
És soha nem látott
terebélyes fákkal elöntik:
Úgy a’ rettentő
kínok, mellyekkel ez’ évben
Rómának gyilkos
Fejedelmi az Isteni szent hit’
Sorsosit ezrenként
dúlván eltörleni vágytak,
Ott, hol még az igaz
hitnek nem terme gyümölcse,
Annak termékeny
magvát szét hintni siettek,
’S a’ dühös üldöknek
békével türve csapásit
Győzedelem zászlók
lobogának tornyaik’ ormán;
Mert a türni tudó, ’s
állandó tettet akármelly
Későn bő ’s bizonyos
jutalom koszorúzza örökkén
Nagy Constantinus
fellép Fejedelmi helyére,
’S Szombathelyre
jövén, hasznos törvényeket alkot,
Mellyek után Krisztus
feszületje virágzani kezd már. –
Így a’ fergeteget
felváltá tiszta verőfény,
És a’ zápor után
Phoebus mosolyogva derűlt fel. - (1825) A folytatás - Szent Márton jövendölése halálos ágyán - itt olvasható:
"szent Márton, ezen
szép város
keblében született nagy Férjfi"
|